A gyermekek legősibb félelme, hogy otthagyjuk őket valahol, egyedül maradnak. Sokszor meg sem fordul a szülő vagy a nagyszülő fejében, amikor azt mondja „akkor én most itt hagylak, ha nem jössz!”, hogy ezzel mit indít el a gyermek lelkében.
Bevallom őszintén, velem is előfordult már néhányszor, hogy egy-egy helyzetben, amikor készültünk valahonnan haza, és a gyermekem nem akart indulni, keményebb eszközhöz kellett folyamodnom. A zsarolás sosem volt az én módszerem, de ki kellett találnom valamit, hogy mondjuk vacsorára hazaérjünk a játszótérről. Ilyenkor szó nélkül megfordultam, mintha elindulnék, de persze nem mentem sehova. A gyermekem azonnal odaszaladt, hogy csak ott ne hagyjam. Ilyenkor átöleltem, és elmondtam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy magára hagyjam, de ha szólok, örülnék, ha ő meghallaná. Ilyenkor persze lelkiismeret-furdalásom lett, hogy szegénykém mit élhetett át, miközben azt hitte, ott hagyom a játszótéren.
Sokan azonban nem elégednek meg azzal, hogy úgy tesznek, mintha… ki is mondják, hogy „jól van, akkor én indulok, téged meg itt hagylak!” Persze egyik szülő sem gondolja komolyan ezt a helyzetet, senki sem hagyná a gyermekét egy idegen helyen, inkább fenyegetik ezzel a kicsiket, mintegy kieszközölve az indulást. Igen ám, de mi szülők is másképp éljük meg ezt, és másképp a gyerekek.
Így látja a szülő
A szülő szemszögéből vizsgálva a dolgot, úgy érzi, hogy a gyerek szükségleteit már kielégítette a sok játékkal, ideje hazaindulni, és persze jó lenne, ha a gyerek magától is megértené, hogy mit akar a szülő. A gyerekek azonban ilyenkor már fáradtak, nem akarnak alkudozni, azt akarják, hogy a szülő a karjaiba vegye őket, és úgy már akár indulhatnak is. Ilyenkor már nem tudják azt tenni – együttműködő csöppségként – amit a szülő szeretne.
Így éli meg a gyermek
A gyermek szemszögéből azonban egészen más a helyzet. Ahogy a szülő kimondja, hogy indulás, bennük egyszerűen egy ösztön kezd működni, mégpedig az, hogy nem akarnak ott maradni egyedül. Ez egy olyan ősi ösztön, ami még a vadászó, törzsi életmódból itt maradt örökség. Akkor ugyanis az, aki lemaradt, halálra volt ítélve. A szülő azonban csak annyit vesz ebből az egészből, hogy a gyermek nyafog, csak úgy hajlandó bármit is megtenni, ha az történik, amit ő akar. A szülő által konstatált hiszti azonban csak az ösztön felülkerekedése, vagyis a túlélésé.
A félelemkeltés lelki nyomás
Amikor szülőként úgy érzed, más megoldás nincs, csak az, hogy azt mondod a gyerkőcödnek, ott hagyod, ha nem indul azonnal, gondold végig, hogy mit indíthatsz el benne. A legősibb félelme az, hogy egyedül marad, így ez nem lehet opció. Ha mégis elindulsz nélküle, ő pedig rohan utánad bizonytalanul, sírva, azzal azt éred el, hogy nem fog bízni benned, az anya-gyermek kapocs sérülni fog. Ez a félelemkeltés olyan lelki törést eredményezhet, ami a gyermek további életére és a ti kapcsolatotokra is kihat majd.
Mit tehetsz, ha nem akar indulni?
- Várj még két percet, azon már semmi sem múlik!
- Adj neki még egy kis játékidőt!
- Légy empatikus!
- Légy te is kicsit lazább, vedd fel a ritmust!
- Kapd ölbe, ha nagyon szeretné, hiszen ez nem a világ vége!
Tarjáni Rita
Forrás:
