„Két kislány anyukájaként a legboldogabb ember vagyok a Földön. Ha fiaim lennének, ugyanígy éreznék, de nem volt ez mindig így. Az első várandósságom során többször hallottam azt az orvosomtól, hogy kisfiút hordok a pocakomban. A hír először sokkoló volt, nem tudtam elképzelni, mit kezdjek egy fiúval.”
Zita történetét Ligeti Anna jegyezte le.
„A családunkban valamilyen oknál fogva eddig csak lányok születtek. Valahogy én sem tudtam elképzelni azt, hogy fiam legyen. Az ultrahang-vizsgálatok előtt mindig izgultam, valahol belül mindig arra vágytam, hogy az orvos most azt fogja mondani, hogy a baba kislány. De ez nem történt meg. Mindig azt mondta, hogy úgy néz ki, hogy fiú. Nem volt más hátra, mint az, hogy hozzászoktassam magam a gondolathoz, hogy fiús anyuka leszek. Eleinte nehéz volt, de egyre jobban megbarátkoztam a focival, az autókkal és a sok-sok kisfiús dologgal, ami rám várt.
Kilenc hónapig készültem, hogy a kisfiú nemsokára betoppan az életünkbe, és minden eddigi elképzelésem megváltozik majd. Amikor elérkezett a nagy nap, a lelkem mélyén úgy éreztem, még nem készültem fel. A baba felsírt, és az orvos közölte, hogy kislány! Furcsa ezt most kimondani, de megkönnyebbülést éreztem, örömöt, és egy kis csalódottságot is. Hogy miért? Mert kisfiút vártam. Átállítottam a gondolataimat, még az érzéseimet is megpróbáltam programozni, és nagyon jól sikerült. Már vártam, hogy megismerhessem a fiamat. Helyette egy tündéri kislányt kaptunk, ami igazi csoda volt számomra.
A várakozás alatt persze rájöttem, hogy mindegy, hogy milyen nemű gyermekem születik majd, a boldogságom határtalan lesz. Mégis nehezemre esett ″átállni″ a lányról fiúra. Az ultrahang-vizsgálatra úgy tekintettem eleinte, mint arra a megoldásra, ami hitelt ad az elképzelésemnek – miszerint kislányom lesz. Ahogy közeledtünk a végéhez, örültem, hogy az ultrahang nemcsak a baba nemének meghatározására való eljárás, hanem születési rendellenességek kiszűrésére is alkalmas.
A szülés után persze már elképzelni sem tudtam, hogy valaki más legyen, másmilyen legyen a gyerekem. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Hálás voltam, hogy a karomban tarthatom.
Belegondoltam, hogy vajon a várandósság alatti bizonytalanságomból mit érezhetett a kisbabám. Befolyásolja-e ez vajon a további kapcsolatunkat? A szülés élménye elhomályosította azt az aggódást, hogy vajon fiú lesz-e. Az egész elementáris történés valahogy kioltotta bennem azt az elvárást, hogy lány legyen, nem is érdekelt más, csak az, hogy végre itt van. Érdekes módon, az öröm, amit éreztem, hogy lány lett, nem volt olyan nagy, inkább annak örültem, hogy egészséges – még akkor is, ha ez egy közhely.
Bűntudatom volt. Úgy éreztem, pocsék anya vagyok, hogy egyáltalán megfordult bennem, hogy nem akarom, hogy kisfiú legyen. Olyan dolgok jártak a fejemben, amelyekre így, utólag nem is igen tudok magyarázatot adni még önmagamnak sem. Egy dologban voltam biztos: a születésével elmélyült köztünk egy olyan kötelék, amely már akkor is létezett, amikor a pocakomban volt. Ehhez semmi köze annak, hogy fiú vagy lány.
A második várandósságom már felszabadult volt. Nem gondolkodtam azon, vajon fiút vagy lányt hordok a szívem alatt. Bármilyen nemű lehetett volna, ugyanúgy örültem volna. Nyugodt voltam és boldog. Kislányt szültem másodszorra is, de ezt csak a szülés után fél órával tudtam meg. Addig nyugodtan feküdtünk ő és én. Szopizott, és minden nagyon békés volt. Szinte mellékes dologként kérdeztem rá, hogy milyen nemű.
Sikerült legyőznöm a bennem rejtőző gondolatot, hogy én csak kislánnyal boldogulnék. Most már nem is akarom tudni, hogy a harmadik kisbabám milyen nemű lesz. Ugyanúgy nyugodt vagyok, ahogy a második várandósságom idején.
Nem vásárolok előre, csak néhány uniszex darabot, lesz, ami lesz, lesz, aki lesz. A lényeg a szeretet, és az, hogy egy olyan családba érkezzen, ahol várják őt tiszta szívből.”
Ligeti Anna
