Az a reggel teljesen más volt, mint a többi. Nagyon rosszul voltam, émelyegtem, és a menstruációm is jó ideje késett már. Mi lehet ez? Lehet, hogy terhes vagyok? Az nem lehet! Úristen! Én erre nem vagyok felkészülve…
Húsz éves voltam, az egyetem második évében, életem kezdetén. A szerelmemmel egy éve voltunk együtt, minden szép és jó volt. Ez a reggel azonban mindent felborított. Imádtam a gyerekeket, da akkor pánikba estem, és csak arra tudtam gondolni, hogy én erre nem vagyok felkészülve. Mit kell ilyenkor tenni?
Orvoshoz mentem, aki megerősítette a gyanúmat, és a terhességi tesztet is. Babát várok.
Más nőknél ez úgy szokott lenni, hogy amint megtudják, hogy babát várnak, eluralkodik rajtuk az eufória. Én nem ezt éreztem, hanem bizonytalanságot, félelmet, és persze azért egy kis örömöt is, hiszen egy baba annyira, de annyira édes… Eddig csak közeli ismerősöknél, nálam idősebb barátoknál találkoztam kisbabákkal, a baráti körömben még senkinek nem volt gyermeke.
Nehéz volt elképzelni, hogy nekem is lesz egy saját kisbabám. Az első, akinek elmondtam, a szerelmem, Gergő volt. Földön túli mosolyra húzódott a szája, és a világnak is kikiabálta volna abban a pillanatban, hogy apa lesz. A szüleimnek is szinte azonnal elmondtam, mert úgy éreztem, nem tarthatom magamban. Örültek, de egyben féltettek is, hogy mégis hogy lesz tovább. Az egyetem, a munka, minden megváltozik kilenc hónap alatt.
KILENC HÓNAP. ENNYI IDŐM VOLT ARRA, HOGY FELFOGJAM, ANYA LESZEK.
Boldog voltam, hogy a férfi, akit szeretek, ennyire örül annak, hogy szülők leszünk. Ez hatalmas támasz volt nekem várandósságom végéig. Gergő már az első vizsgálatra is elkísért, és amikor csak tehette, velem tartott, hogy figyelemmel kísérhesse a kis lurkó fejlődését. Bennem még mindig erősebbek voltak a negatív hangok. Valahogy féltem. Talán attól, hogy nekem ez nem való, nem leszek jó anya. Féltem, hogy hogyan leszünk mi egy család.
Pontosan emlékszem, hogy melyik volt az a konkrét pillanat, amikor engem is megszállt valami nyugalom. Az biztos, hogy nem az első ultrahang volt az, akkor talán még jobban kezdtem aggódni. Eszembe jutott mindenféle rémtörténet, meg film, amit láttam, és nem tudtam felhőtlenül örülni. A pillanat, amely végképp megpecsételte a sorsom, az volt, amikor a baba először megmozdult. Furcsa volt. Tudatosult, hogy egy élet fejlődik bennem. Valaki, akiért felelős vagyok. Valaki, akiért egy életen át felelős leszek. Könnyebb lett a szívem, és tudtam, hogy nem is akarnék most mást, csak ennek a kis valakinek az anyukája lenni.
Kilenc hónap. Ennyi időm volt, hogy rájöjjek, jó vagyok, jó leszek. Menni fog, Gergővel együtt meg tudjuk csinálni. Alig vártam minden egyes ultrahang-vizsgálatot, ahol láthattam a gyermekem. Amikor pedig azt is megtudhattam végre, hogy kislány lesz, boldog voltam. Nem azért, mert kislány, hanem azért, mert ráéreztem. Tudtam, hogy kislány lesz. Már csak nevet kellett választanunk …
Liza most 4,5 éves, és a fiútestvérét Márkot már nagyon várja.
Komáromi Csenge
