Szülőként valószínűleg mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyermekünk biztonságban, szeretetben és önmagát elfogadva nőjön fel. Mégis vannak olyan hétköznapi helyzetek, amikor elfogy a türelmünk, fáradtak vagyunk, a gyerek pedig éppen a legrosszabb pillanatban kezd ellenkezni, sírni vagy dühöngeni. Ilyenkor könnyen kicsúszhatnak olyan mondatok a szánkon, amelyeket később talán mi magunk is megbánunk.
Nem arról van szó, hogy egyetlen rosszul sikerült mondattól sérültté válik a gyermekünk. A szülőségben nincs olyan, hogy mindig türelmesek, mindig következetesek és mindig jól reagálunk. Sokkal fontosabb, hogy milyen mintázatok ismétlődnek a családban, és hogy a nehéz helyzetek után képesek vagyunk-e újra kapcsolódni a gyermekünkhöz.
„Ne butáskodj már!”
Egy fáradt szülő számára talán teljesen ártalmatlan mondatnak tűnik, amikor a gyerek valami olyasmit csinál, amit ő értelmetlennek vagy ügyetlennek lát. De nagy különbség van aközött, hogy azt mondjuk: „Ez most nem sikerült jól”, vagy azt, hogy „Te milyen buta vagy”.
Az egyik a viselkedést minősíti, a másik magát a gyereket.
A gyermek számára nagyon fontos tapasztalat, hogy hibázhat anélkül, hogy ettől ő maga rosszá vagy értéktelenné válna. Ha rendszeresen azt hallja, hogy ügyetlen, lusta, buta vagy semmirekellő, könnyen kialakulhat benne egy olyan belső kép, amely szerint „velem van baj”. Éppen ezért érdemes inkább arra reagálni, ami történt. „Látom, most nem sikerült”, „Próbáljuk meg együtt”, vagy „Mit gondolsz, hogyan lehetne másképp?” – ezek nem veszik el a gyermek felelősségét, de nem is bélyegzik meg őt.
„Ha ezt csinálod, nem szeretlek!”
Talán nincs is fájdalmasabb üzenet egy gyermek számára annál, mint amikor azt érzi: a szülő szeretete feltételekhez kötött. „Ha nem hagyod abba, nem szeretlek.” „Ilyen gyereket nem lehet szeretni.” „Most már elegem van belőled.” Ezek a mondatok sokszor nem tudatos bántásból születnek. Egy kimerült szülő egy nehéz helyzetben könnyen elveszítheti a türelmét. A gyermek azonban nem feltétlenül azt hallja ki belőlük, amit a felnőtt gondol. Számára az üzenet akár az is lehet: akkor vagyok szerethető, ha jól viselkedem. Határokra természetesen szükség van. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tehet meg, és a szülőnek joga van nemet mondani. De lehet határt szabni úgy is, hogy közben a kapcsolat biztonsága nem kérdőjeleződik meg. „Látom, nagyon mérges vagy, de nem üthetsz meg” – például egyszerre ismeri el az érzést és szab határt a viselkedésnek.
„Bezzeg a testvéred…”
A gyerekek összehasonlítása szintén gyakori szülői reflex. „Nézd meg, a testvéred milyen szépen tanul!” „Bezzeg a barátod már rég megcsinálta!” „A húgod bezzeg nem viselkedik így.” A szülő ezt sokszor ösztönzésnek szánja, a gyermek azonban könnyen azt érezheti belőle, hogy valaki máshoz képest nem elég jó. Ráadásul minden gyermek más. Más tempóban fejlődik, másban ügyes, és más dolgok okoznak számára nehézséget. Ahelyett, hogy folyamatosan másokhoz mérnénk, érdemesebb azt figyelni, hogy ő maga honnan indult, miben fejlődött, és mire van szüksége tőlünk. A dicséret sem attól lesz értékes, hogy minden teljesítményt megünneplünk. Sokkal többet jelenthet, ha észrevesszük az erőfeszítést: „Láttam, mennyit dolgoztál vele”, „Nem adtad fel”, „Büszke vagyok rád, hogy újra megpróbáltad.”
„Ne sírj, nincs is semmi baj!”
Amikor a gyermek sír, dühös vagy csalódott, természetes szülői reakció lehet, hogy szeretnénk minél hamarabb megnyugtatni. „Ne sírj!” „Nincs semmi baj!” „Ne hisztizz!” – csakhogy egy érzést nem lehet egyszerűen kikapcsolni.
A gyermeknek először meg kell tanulnia felismerni és elfogadni a saját érzéseit, és csak ezután tudja fokozatosan megtanulni szabályozni is őket. Ez nem azt jelenti, hogy mindent rá kell hagyni. Egy dühös gyereknek is lehet határt szabni. Mondhatjuk például azt: „Nagyon mérges vagy, ezt látom. Mérgesnek lenni szabad, de nem üthetsz meg.” Ezzel azt tanítjuk neki, hogy az érzései elfogadhatók, a viselkedésének azonban lehetnek határai. Ez a különbség különösen fontos. Nem az a cél, hogy a gyermek mindig nyugodt, kedves és együttműködő legyen. Hanem az, hogy fokozatosan megtanulja, mit kezdjen azzal, ami benne történik.
Nem kell mindig „jó gyereknek” lennie
„Légy jó!” – valószínűleg minden gyerek hallotta már ezt a mondatot. Önmagában természetesen semmi probléma nincs vele. A gond akkor kezdődhet, ha a „jó gyerek” valójában azt jelenti: ne legyen hangos, ne ellenkezzen, ne mondjon nemet, ne legyen dühös, ne okozzon kellemetlenséget, és mindig alkalmazkodjon a felnőttekhez. Pedig a gyermek nem attól lesz kiegyensúlyozott, hogy megtanulja elrejteni a számára vagy a környezet számára kellemetlen érzéseit. Lehet dühös, lehet csalódott, lehet szomorú, és lehet olyan napja is, amikor egyszerűen nehezebben működik együtt. A feladatunk nem az, hogy mindenáron eltüntessük ezeket az érzéseket, hanem hogy segítsünk neki megérteni őket. Ez persze szülőként nem mindig könnyű. Különösen akkor, amikor éppen indulnánk az óvodába, a gyerek pedig a földön fekszik, mert nem akarja felvenni a cipőjét. Ilyenkor nem feltétlenül a tökéletes reakció a cél. Néha már az is sokat számít, ha megpróbálunk megállni egy pillanatra, és nem azonnal a gyerekkel, hanem a helyzettel kezdünk harcolni.
Amikor a gyerek lesz a lelki támaszunk
A szülőknek is vannak rossz napjaik. Elfáradnak, idegesek, szomorúak, túlterheltek lehetnek, és az is természetes, ha a gyermek látja rajtuk ezeket az érzéseket. Nem azzal van baj, ha anya sír, apa fáradt, vagy a szülő kimondja: „Ma nagyon nehéz napom volt.” A probléma akkor kezdődik, ha a gyermek azt érzi, neki kell gondoskodnia a szülő lelkiállapotáról. „Miattad vagyok ideges.” „Ha te nem lennél ilyen, nekem is könnyebb lenne.” „Most már tényleg elegem van belőled.” Egy gyermeknek nem feladata megnyugtatni a szülőt, megoldani a felnőttek konfliktusait vagy folyamatosan alkalmazkodni ahhoz, hogy otthon mindenki jól legyen. Megtanulhatja viszont azt, hogy a szülőknek is vannak érzéseik, és ezekért a felnőttek maguk vállalnak felelősséget.
És mi történik, ha mi hibázunk?
Talán ez az egész kérdés legfontosabb része. Mert hibázni fogunk. Lesz olyan nap, amikor felemeljük a hangunkat. Lesz, amikor igazságtalanul reagálunk. Lesz, amikor egy olyan mondat hagyja el a szánkat, amit néhány perccel később már szeretnénk visszaszívni. Ettől még nem vagyunk rossz szülők. A gyermek számára ugyanis legalább annyira fontos lehet az is, hogy mi történik egy konfliktus után. Ha képesek vagyunk azt mondani: „Sajnálom, ezt most nem kellett volna így mondanom”, akkor valami nagyon fontosat tanítunk. Azt, hogy a hibákat el lehet ismerni. A kapcsolatot helyre lehet hozni. Lehet bocsánatot kérni. És attól, hogy valakivel összevesztünk, még nem szűnt meg a szeretet.
Nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Sőt, valószínűleg nem is lehetünk azok. Sokkal fontosabb, hogy a gyermekünk összességében azt tapasztalja: számíthat ránk, meghallgatjuk, elfogadjuk az érzéseit, vannak határaink, és akkor is mellette vagyunk, amikor éppen nehéz vele. Egy-egy türelmetlen mondat még nem tesz tönkre egy gyermeket. A tartósan ismétlődő megalázás, elutasítás, félelemkeltés vagy érzelmi elhanyagolás azonban már egészen más kategória. A szakmai ajánlások szerint a pszichológiai bántalmazás hosszabb távon a gyermek érzelmi, társas és fejlődési területeit is érintheti. Talán ezért érdemes néha nem azt kérdeznünk magunktól, hogy „Jó szülő vagyok-e?”, hanem inkább azt: „Mit érezhet most mellettem a gyermekem?” Biztonságot? Elfogadást? Azt, hogy hibázhat? Azt, hogy elmondhatja, ha valami bántja? Ha igen, akkor már nagyon sokat adunk neki.
Kovács-Hain Zsuzsa
