A történetem néhány hónapja kezdődött, amikor a feleségem, Kata erős fájdalmakra kezdett panaszkodni. Tudtuk mindketten, hogy a kisfiunk jelzi, hogy szeretne már találkozni velünk. Kicsit több, mint 9 hónapja vártunk a nagy találkozásra, már minden nap tele volt izgalommal.Tudtam, hogy Kata szeretné, ha bent lennék a szülésnél, de bevallom, számomra ez nem volt ennyire egyértelmű. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de féltem, hogy mit látnék ott.
Rengeteget olvastam a témáról, hallottam ezt-azt a haveroktól is, és nem igazán éreztem a zsigereimben, hogy nekem ott a helyem. Nyilván bennem volt, hogy Kata az első, amit ő szeretne, az lesz.
Mindenesetre félve ültem a kocsi volánjához, mint akinek a fogát húzzák, de tudtam, hogy akárhogy is lesz, ma belőlem apa lesz! Elindultunk a kórházba, Kata egyre jobban szenvedett. Ettől engem is vert a víz, mert úgy éreztem, hiába vagyok mellette, nem tudok neki segíteni. Kudarcot vallani nem akartam, így hát tettem, amit olvastam a könyvekben: simogattam a hátát, próbáltam enyhíteni a fájdalmán, de legbelül ordítani tudtam volna, annyira rossz volt látni a szenvedését. Egyre inkább biztos voltam abban, hogy a szülőszobára nem akarok bemenni. Nagyon féltettem őt és a gyereket is. Azt gondoltam, ha nem vagyok ott, valahogy gyorsabban eltelik az idő. A vajúdás nagyon sokáig tartott (legalábbis az én időérzékemmel mérve). Eleinte nem tágult eléggé, kicsit aggódott, hogy császár lesz a vége. Próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz – mit is tehettem volna?
Amikor elhangzott a kérdés, hogy „Ugye bent leszel velem?”, meghűlt bennem a vér, de csak bólogatni tudtam. Felnéztem rá, hogy már eddig is kibírta, és fogalmam sem volt, hogy bent mi vár rá, mi vár rám. Elkezdtem még jobban izzadni, ahogy közeledett az idő. Az orvos mondta, hogy kiváló, már négy ujjnyi, indul a dolog. Édesjóistenem – gondoltam. Mi lesz velem? Rám adták a kórházi hacukát, és már mentünk is, azaz engem csak tessékeltek. Minden őrült gyorsan történt. Burkot repesztettek, és elkezdődött a végeláthatatlan harc, ami nem is volt olyan végeláthatatlan. Kata nagyon ügyesen összpontosított, ahogyan én is – arra, hogy el ne ájuljak. Hihetetlen, hogy ebben a kicsi, törékeny nőben mennyi erő lakozik. Én sehol sem vagyok hozzá képest, ezt az első öt percben megállapítottam. A vajúdást sem bírtam volna ki, nemhogy ezt az egészet. De Katán szinte semmi sem látszott. Vagy csak én láttam gyönyörűnek? Nem tudom.
Néhány nyomással (részemről néhány mikroájulással) később, megszületett a kisfiunk, Áron. Katából ebben a pillanatban édesanya lett, belőlem apa. APA! Nem hittem volna, hogy ez a várakozás, ami ennyi örömmel vegyült a kilenc hónap alatt, a születéssel olyan élménnyé sűrűsödik, ami biztosan egy egész életen át elkísér. Persze most már tudtam, hogy ha ezt az egészet kihagyom, bántam volna, amíg csak élek. Áron azonnal szopizni kezdett, egy csoda volt. Bármennyire nyálasnak hangzik is, az élet nem ad kétszer ilyet, minden szülés más. Elvágtam a köldökzsinórt, de már alig láttam, mert zokogtam örömömben. Én, a 100 kilós férfi hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam Kata mellett. Ő volt a hős, aki életet adott a gyermekünknek, akit már akkor szerettem, amikor kiderült, hogy él Kata hasában. Annyi mindenre megtaníthatom, olyan sok élmény áll még előttünk.
Katára egész másképp nézek azóta. Gyönyörűnek látom a nap minden percében. Csodálattal nézem, ahogy eteti Áront. Hihetetlen, hogy mire képes egy nő, a női test. Uraim, ha vacillálnak, hogy bemenjenek-e a párjukkal a gyermekük születését végigasszisztálni, akkor ne gondolkodjanak, csak menjenek. A legnagyobb csoda, amiben egy férfinak része lehet.
