Andrea egy nagyon régi, kedves ismerősöm. Igazi anyatípus, ha lehet valakit így jellemezni. Érdekes, hogy nemcsak én, hanem mindenki így gondolkodik róla. Pedig Andrea nagyon hosszú és fájdalmas utat járt be az anyaságig.
„A férjemmel már a házasságunk előtt belevágtunk a babatervezésbe. Annyira szerettünk volna szülők lenni, hogy nem is nagyon láttunk mást magunk előtt. Elképzeltük, ahogy várjuk életünk legnagyobb csodáját, majd egyszer csak megszületik, és vele minden teljessé válik. Láttuk magunk előtt a kislányt, láttuk a kisfiút, ahogy pirospozsgás arccal hóembert épít apával, és ahogy kipirult mosollyal nyugtázza, hogy Bogyó sokkal jobb fej, mint Babóca. Szóval előttünk volt egy család képe, egy álom, ami csak nem akart összejönni.
Már több mint egy éve próbálkoztunk, amikor az orvosom genetikai vizsgálatra akart berendelni minket. Igen ám, de nem jött meg a menzeszem, aminek most annyira, de annyira örültem, hogy alig bírtam magammal. Azonnal terhességi tesztet vettem, és másnap reggel meg is csináltam. Pozitív! Nem hittem el, ezért még kettőt megcsináltam, amelyek szintén pozitív eredményt mutattak. Időpontot kértem az orvosomhoz, egy hét múlva kellett mennem. Nagyon vártuk a pillanatot, amikor majd a nőgyógyászom is megerősíti, hogy babát várok. Az idő ólomlábakon járt, nagyon-nagyon nehéz volt a várakozás.
Parents giving piggyback ride to little girl, sunny day
Már csak pár nap volt az időpontomig, amikor a nappaliban hasító, nyilalló fájdalmat éreztem az alhasamban. Olyan erős volt, hogy összecsuklottam a szőnyegen. Az volt a szerencsém, hogy a férjem épp otthon volt. Hívtuk az orvost, aki azonnal berendelt a kórházba. Ultrahangot csinált, megvizsgált, de már az arcán is láttam, hogy valami nincs rendben. „Nem látom sehol a babát” – mondta szomorúan. „Méhen kívül lehet a magzat”. Azt sem tudtam, mit csináljak, sírni akartam. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Be kellett feküdnöm a kórházba, attól tartottak, hogy a petevezető sérülni fog. Megműtöttek. És nekem újra nem volt kisbabám. Borzalmas érzés volt. Elöntött az érzés, hogy nekem már soha nem lehet gyermekem. Depressziós lettem, semmit sem akartam. A férjemnek köszönhetem, hogy egyáltalán visszataláltam az életbe.
Két hónapig voltam nagyon lent lelkileg, utána már felcsillant némi remény, mert az orvosom azt mondta, lehet még kisbabánk. Elkezdtem felturbózni magam. Minden szempontból arra törekedtem, hogy a testem és a lelkem újra alkalmas legyen arra, hogy ha egy kis élet minket választ, a lehető legjobb esélyeket adhassam neki.
Eddig sem volt káros szenvedélyem, így nem kellett igazán lemondanom semmiről. A sport volt az, ami viszonylag új dolog volt az életemben, mert sosem sportoltam rendszeresen. Mindig voltak fellángolásaim ezen a téren, de egyik sport sem volt a kedvencem. A futásban találtam meg azt, amit kerestem. Futok, gondolkodom, közben megtisztítom a gondolataimat, és feltöltődöm. Elkezdtem terhesvitamint szedni, és odafigyeltem, mit eszem. Egy év múlva örömhírt közölt velem az orvosom. Kisbabát várok! Nem mertem örülni, nem is mertem elhinni sem. A férjem csak szorította a kezem az ultrahangvizsgálatkor, amikor először láthattuk, hogy dobog a kis szíve.
A kislányunk, Anna most öt éves. Teljesen egészséges, kétéves koráig szopizott, kisbabaként nyugodt volt, mosolygós. Most már nagy óvodás, akinek mindenről véleménye van. Állatorvos szeretne lenni. Az élet csodálatos, a családunk vele lett egy egész, és ezért végtelenül hálásak vagyunk.”
Tarjáni Rita
