Kamilla újdonsült édesanya. Csodásan kéne éreznie magát, hiszen a kislánya, Emma maga a megtestesült tökély. Igenám, de ez csak Kamilla és a férje, András szemében van így. Emma ugyanis Down-szindrómás. Kamilla leveléből Tarjáni Rita idézett, olvasd el te is.
„Amikor Emma megfogant, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a mosolygást. A férjem, Andris olyan boldog volt, hogy azonnal el akarta mondani mindenkinek a nagy hírt. Az összes fontos, kötelező vizsgálatra elmentünk, mindent rendben találtak, boldogan vártuk a kislányunk születését. Andris azonban rágta a fülem, hogy a 12. heti vizsgálat miatt (a határértéken voltunk) menjünk el még egy vizsgálatra biztonságból.
Elmentünk. A vizsgálat eredményére várni kellett. Kicsit aggódtam, de nem volt bennem félelem. Megkérdeztem Andrist, hogy ha találnak valamit, akkor ő mit szeretne. Azt válaszolta, hogy meg akarja tartani, bármi is lesz az eredmény. Fellélegeztem… Egy reggel csörgött a telefonom, az orvosom hívott. Elmondta, hogy igen nagy esély van rá, hogy a gyermekünk Down-szindrómás lesz. Megkérdezte, hogy tudom-e, mi ez a betegség. Tudtam. Pedig akkor még fogalmam sem volt.
Próbáltunk felkészülni Andrissal. Elolvastunk néhány könyvet, kerestünk egy támogató csoportot. Itt mindenkinek a családjában előfordul a betegség. A várandósság harmadik trimeszterében már kissé megnyugodtam, de még mindig kicsit féltem. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az életünk, ha Emma megszületik. Láttam azt a sok szülőt, akik mind boldogok voltak a downos babájukkal, idősebb gyermekükkel. Én ezt egészen máshogy képzeltem el. Azt hittem, hogy akiknek ilyen kromoszóma-rendellenességgel születik a gyermekük, szomorúak, és folyton csak azt kérdezik, hogy miért éppen én? De ezek a szülők, itt a csoportban nem ilyenek voltak. Csak bátorítottak, hogy minden rendben lesz.
Emma születése után minden olyan volt, ahogy elképzeltem, csak épp az emberek nem… Az utcán furcsán néztek ránk. Sajnálkoztak, elfordították a fejüket és suttogtak. Nagyon rossz érzés volt. Nem is ismertek bennünket, mégis sajnáltak és úgy éreztem, hogy lenéznek. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést, de egyre jobban kezdtem befordulni. A legrosszabb az volt, hogy bámuló, lesajnáló emberek többsége kulturált, felnőtt ember volt. Azaz kulturáltnak látszó. A gyerekek sokkal könnyebben siklottak át azon, hogy Emma kicsit más. Kedvesen játszottak vele, nevettették. A szülők sokszor elvonszolták a gyermekeiket mellőlünk, mintha Emmának valami fertőző betegsége lenne.
Már három éves. Egyszerűen gyönyörű, kedves, tele van szeretettel. Minden emberhez ugyanazzal a pozitív hozzáállással közeledik. Imádnivaló. Andrist például annyira szereti, hogy mindig neki kell elaltatnia. Nagyon különleges a kapcsolatuk. Ez óriási öröm számomra. Boldog vagyok, hogy Emma a mi kislányunk. Nemsokára érkezik a kistestvére, akit Kornélnak neveztünk el. Már túl vagyok a félidőn, és minden olyan vizsgálaton, ami kimutathatta volna az eltérést. Kornél egészséges. Azt hiszem, ha nála is Down-szindrómát diagnosztizálnak, ugyanilyen lelkesedéssel várnánk. Emma az életünk értelme, és minden szempontból csak hálát érzünk.
Az viszont nagy probléma, hogy felnőtt emberek lesajnáló tekintettel tudnak nézni egy ilyen csodás kislányra. Valami nagy hiba van bennük, és attól félek, hogy a gyermekeiket is ebbe az irányba mozdítják, nem abba, hogy elfogadják a kicsit más gyermekeket. Nem is kapnak esélyt, hogy megmutathassák, milyenek valójában. Ez a szomorú…
Szívesen olvasnék más szülőktől egy-egy bátorító mondatot. Szeretnék megnyugodni, hogy csak én látom túl feketén a dolgokat, és az emberek nem is ilyenek.”
(képünk illusztráció)
Tarjáni Rita
