Minden szülés más, mindegyik csodálatos – Évi és Fanni története

Ha van már gyermeked, bizonyára a te véleményed is az, hogy a gyermeked születése egyáltalán nem hasonlított egyetlen, általad ismert szüléstörténethez sem. Persze, lehettek egyezések, de az érzéseid, a tapasztalásaid és maga a kisbabád egyedivé tették, semmihez sem hasonlíthatóvá. Ha tovább olvasod cikkünket, megismerheted Évi és Fanni történetét. Évi császármetszéssel, Fanni természetes úton szülte meg a kisbabáját.

„Persze, hogy én is arra készültem, hogy természetes úton, vajúdással, fájdalommal fogom megszülni Barnit.” – kezdi Évi. „Az élet azonban másképp alakult. Már a fogantatása sem volt egyszerű, Barni előtt volt két vetélésem, és így már alapból egy kis hátránnyal indultam, már, ami a sikert illeti. Két év próbálkozás után végül mégis összejött a baba. Annyira örültünk, hogy egyből elmondtuk mindenkinek. Az összes családtagunk már az orvosi vizsgálat előtt tudta, hogy a terhességi teszt pozitív lett. Ezt az egészet persze hamar megbántuk, hiszen nem szabad előre inni a medve bőrére. A boldogságot azonban nem lehetett korlátozni. Üvölteni, ordítani tudtam volna, amikor a teszten lassan, de biztosan kirajzolódott a két csík. Az orvosi vizsgálat előtt azonban szerettem volna egy kontrolltesztet, ami szintén pozitív lett. Semmi kétség nem volt afelől, hogy babát várok. A pozitív tesztek után vártunk egy kicsit, és csak két hét múlva mentem orvoshoz. Mivel kétszer már elvesztettem kisbabát, úgy gondoltam, most semmit sem fogok siettetni, és ebben a férjem, Tamás is egyetértett. Amikor azonban az ultrahangvizsgálat megmutatta az orvosunk számára teljesen egyértelmű jeleket, madarat lehetett volna fogatni mindkettőnkkel. Bevallom, még sírtam is, de ez, azt hiszem, természetes.

Az első trimeszterben minden rendben zajlott, még rosszul sem voltam. Olyan volt az egész, mintha mindig is így lettem volna. Semmi negatív dolgot nem tudok mondani, semmi nem volt igaz rám, amiket olvastam előzőleg. Boldog voltam, és szerintem ezt a pocakomban növekvő kisbabám is érezte. A második trimeszterben azonban villámcsapásként ért, hogy terhességi cukorbetegségem van. Sajnos nem volt elég a diéta, inzulinra is szükség volt, hogy egészségesek maradhassunk. Ezt tetézte, hogy a méhlepény rossz helyen volt, elzárta Barni elől a ″kijáratot”, így már viszonylag hamar nyilvánvalóvá vált, hogy császármetszéssel tud világra jönni a kisbabám. Először nagyon elkeseredtem, főleg az taglózott le, hogy az orvosom azt mondta, a 30. héttől be kell feküdnöm. Golyózott a szemem a hír hallatán, hiszen ez két hónap a szülésig! Elképzelni sem tudtam, mi vár majd rám. A félelmeim ellenére nincs bennem rossz emlék a hosszú kórházi tartózkodásról. Sok új barátnőt szereztem, és ez idő alatt el tudtam fogadni, hogy semmi sem lesz a hüvelyi szülésből. A császármetszés napját kitűzték, és én boldogan álltam elébe. Elengedtem minden csalódást, csak az volt előttem, hogy a kezemben tarthatom a kisfiam. A műtét hamar lezajlott, köszönhetően a hozzáértő kórházi személyzetnek és az orvosomnak, természetesen. Amikor Barni felsírt, az olyan volt, mintha egy forrás mellett csücsülnék, és hallgatnám, ahogy csendesen folyik. A sírása csendes volt, nem ordított. Egy pillanatra odahozták, hogy megpuszilhassam, aztán elvitték, hogy megvizsgálják, és odaadják Tamásnak. Jó érzés volt tudni, hogy együtt lehetnek. Közben engem is elláttak, összevarrták a sebet, ami mára már csak egy halvány kis csík a hasam alján. Örök emlék, amiről minden pillanatban eszembe jut a küzdelmünk Barniért, és az az ajándék, amit általa kapott az életünk.”

„Az első gyermekünk, Dóri, 3 éves, szerettünk volna neki egy kistestvért. A férjem, Attila nagy családban nőtt fel, és szeretnénk, ha nekünk is több gyermekünk lenne. Szerencsénk volt, mert a baba szinte az első próbálkozásra megfogant, ahogy Dóri is. Minden simán ment, bár az első időszakban eléggé rosszul voltam, sokszor voltam fáradt, és Attila szerint sokat kiabáltam, ami nem jellemző rám. De ezektől a kis dolgoktól eltekintve nagyon jól éreztem magam. Sokat sétáltunk, Dóri imádta a pocakom, és Attilával is sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk.

A szülés kiírt időpontja szinte észrevétlenül közeledett. Én az utolsó pillanatig dolgoztam. Amikor elfolyt a magzatvíz, pont a liftben voltam, hazafelé tartottam. Szép komótosan bementem a lakásba, lezuhanyoztam, átöltöztem, és kikészítettem mindent, amit vinni akartam a kórházba. Felhívtam anyut, hogy menjen Dóriért az oviba, mert itt ma baba lesz. Attilának csak akkor szóltam, hogy jöjjön haza, amikor már éreztem, hogy a fájások viszonylag rendszeresen jönnek. Nem féltem, de volt bennem egy kis izgalom. Főleg amiatt, hogy Dóri mit fog szólni, hogy a nagyi megy érte, és egyáltalán mit fog szólni a kistesóhoz. Attila aggodalmas fejjel megjelent, szinte kinevettem, annyira vicces volt, ahogy aggódott. Imádom! Szóval bementünk a kórházba, ahol kaptam egy ágyat, és megvizsgáltak. Két ujjnyira voltam kitágulva, így még várni kellett. A fájások egyre erősebbek és gyakoribbak lettek. Már nem igazán volt jó semmilyen testhelyzetben, de egyelőre ragaszkodtam a gyógyszermentes szüléshez. Gátvédő olajat használtunk, hogy elkerüljem a gátmetszést. Szerencsére ezt az orvosom is támogatta. A szülésznőm segített mindenben. Nem féltem még mindig, de iszonyatos fájdalmaim voltak. Annak ellenére, hogy azt mondják, a második szülés már könnyebb, én nem így éreztem. Dóri úgy jött, mint egy gyorsvonat, alig kellett nyomni, és a vajúdás is csak egy-két óra volt.

Most azonban valahogy lassabban ment minden. Attila bent lehetett velem végig, ami azért megkönnyítette a helyzetet (bár egy idő után kicsit idegesített).

Újra megvizsgáltak, és most már jónak tűnt a helyzet, a fájások is nagyon felerősödtek, kétpercenként jöttek. Szülünk! Kiáltotta a dokim, és én nagyon, de nagyon megkönnyebbültem. Alig volt szükség segítségre, annyira jól dolgozott a kis csöppség, aki a harmadik tolófájás után világra is jött. A Dalma nevet adtuk az új családtagunknak, akire kilenc hónapig vártunk, akinek minden rezdülését ismertem már, mégsem tudtam igazán elképzelni, milyen lesz majd. A szülés után azonnal a mellemre tették, és hamar, ügyesen kezdett szopizni. Azóta is nagyon jól eszik, boldog, vidám, kiegyensúlyozott, féléves nagylány. Semmire sem cserélném egyik szülésemet sem, mindkettő más volt, mindkettő csodálatos, örök emlék marad.”


Kovács-Hain Zsuzsa