Itt van, megszületett! Az elsőszülött gyermek végre a családban lehet, a boldogság lila köde pedig körbelengi az egész házat. Pont így történt a mi családunkban is, amikor az első kislányunk megszületett. Rengeteg bakit követtünk el, amelyek a második és harmadik gyermeknél persze már fel sem merültek. Te is elkövetted ugyanezeket?
„ATYAÉG! DE KICSI, DE VÉKONY!”
Ezzel a felkiáltással nem egyszer csodálkoztam rá arra, hogy milyen parányi is a kisbabám. Alig mertem sokszor felemelni, nehogy kárt tegyek benne. Nem tudta magát megtartani, olyan volt, mint egy játékbaba. Persze, ez teljesen természetes, minden kisbaba ugyanígy viselkedik, én mégis halálra voltam rémülve. Egy körömvágás már azelőtt tortúra volt, mielőtt elkezdtem volna. Kancsalítva néztem a kis mini ujjakat, nehogy felsértsem a bőrt. Hihetetlenül féltettem, nehogy baja történjen. Valószínűleg minden első gyermekes édesanya belefut ebbe.
„NEM, MÉG NEM JÖHETSZ LÁTOGATÓBA!”
Anyukám, apukám, a tesvérem, nagyi, barátnők, ismerősök… mindenki őt akarta látni. Én viszont mindenfélét összeolvasgattam, és nem akartam a közelébe engedni senkit. Persze ez butaság volt. Szinte rejtegettem az elején, annyira féltem attól, hogy valamit elkap. Furán néztem azokra az anyukákra, akik tömegbe vitték a néhány hetes kisbabájukat. Elítéltem őket. Ma már – még két gyermekkel a családban – természetesen jót mosolygok ezen. A második kisbabám születése után a szüleimet azonnal, a barátokat, távolabbi ismerősöket pedig hat-nyolc hét múlva engedtem a baba közelébe.
„VAJON LÉLEGZIK? LÉLEGZIK?”
Nem is tudom már, hogy hányszor ültem a babám ágya mellett aggódva, hogy vajon lélegzik-e. Nem nagyon bíztam még a legmenőbb légzésfigyelő készülékben sem. Sokszor éjszaka is virrasztottam. Nem történt baj soha, de paramami voltam. Vajon jó, ha a hasára fektetem? És az oldalán jól alszik vajon? Jaj, a hátára ne! Tele voltam kétségekkel. Mindhárom gyermekemnél bennem volt a kérdés, hogy jól csinálom-e, de az elsőnél tényleg nagyon féltem attól, hogy nem kap levegőt. Sokszor még fel is ébresztettem (én őrült!), hogy megbizonyosodjam arról, hogy nincs baja.
„DEHOGY MEGYEK MOST HAJAT MOSNI!”
Az összes barátnőmnek panaszkodtam, hogy nincs egy szabad percem sem. Nem tudok hajat mosni, WC-re menni… Sokszor nem is volt időm, mert én nem hagytam időt magamnak. Ez persze a második, harmadik gyermekemnél nem is volt kérdés.
„AZT HISZEM, IDEGÖSSZEOMLÁSOM VAN.”
Minden nap azon töprengtem, hogy a közösségi oldalakon, az interneten hogy lehet ennyi tökéletes anyuka… és nekem miért nem megy az anyaság. Mindenben bénának éreztem magam, sokszor kiborultam, és úgy éreztem, mindenki azon nevet, ahogy én csetlek-botlok ebben az új szerepben. Sok idő telt el, mire le tudtam vetkőzni ezt a beidegződést. De addig tízpercenként éreztem úgy, hogy az idegösszeomlás szélén állok.
„Ő A LEGSZEBB, A LEGÉDESEBB EZEN A VILÁGON!”
Azt hiszem, ez teljesen normális anyai érzés. Minden édesanya ezt gondolja minden gyermekéről. Nem is igazán kezdeti, elsőgyermekes szülői probléma ez. Mindig, egész életünkben a saját gyermekünket látjuk a legszebbnek, legjobbnak, legtehetségesebbnek. Így van ez… És persze mindennél és mindenkinél jobban szeretem őt és a többi gyermekemet is. De ez soha nem lehet baki, igaz?
Tarjáni Rita
