Vekerdy Tanár Úr gondolatai mindig támaszt nyújtottak a gyermekeim neveléséhez. A nehézségekkel tarkított időszakokból nem volt hiány, ma is nagyon sokszor futok ellenállásba a napjaink folyamán. Nehéz elfogadni, hogy nem feltétlenül vagyok én az első mentsvár számukra, tiszteletben kell tartanom, hogy vannak saját útjaik. De Vekerdy Tamás arra tanít, hogy fogadjuk el, hogy mi, anyák is emberek vagyunk.
Vekerdy Tamás Tanár Úrra mindig számíthatok, mert megerősít abban, hogy jól csinálom, nekem is szükségem van néha töltődésre, egyedüllétre, és ezzel egy cseppet sem vagyok rosszabb szülő, mint mások. Sokat olvasok Vekerdyt, mert nagyon aktuálisak a gondolatai. Sajnálom, hogy többet már nem vethet papírra a Tanár Úr – túl hamar kellett távoznia.
A nagy szülői kérdésekre mindig megadja a választ: megtudhatod tőle, hogyan szeresd jól a gyermeked, mikor teszel jót neki és mikor nem. Van 6 idézetem, amelyeket sokszor újra és újra elolvasok. Ezek már nem egyszer tartották bennem a lelket, amikor már úgy éreztem, elegem van, nem vagyok elég jó anya.
1.
„Tudjuk, hogy a gyerekek kiszívják a vérünket, rágják a húsunkat. Ez így van, ezért meg kell néha szabadulni tőlük. Időként kell, hogy anya is szabadon lélegezzen, elmenjen a férjével vacsorázni, moziba, hogy aztán a gyerek újra egy pihentebb, rághatóbb anyát kapjon vissza. Nagyon fontos, hogy az anya jól legyen. Hogy tudjon örülni az életnek és a gyereknek, és ne csak szenvedjen tőle és a rengeteg tennivalótól.”
Ez az első számú és kedvenc idézetem Vekerdytől. Minden benne van, ami a szülőség maga. Valóban sokszor érezhetjük úgy, hogy a gyerekeink vérszívókként várnak ránk, és amikor a leggyengébbek vagyunk, lecsapnak. Ez a gondolat volt az, ami rádöbbentett, hogy nem vagyok attól rossz, hogy szeretnék néha egy kis magányt, vagy egyszerűen csak kikapcsolódni felnőtt társaságban.
2.
„A szülő a gyermek cinkosa kell legyen a szigorú tanítóval, tanárral szemben. A gyereknek tudnia kell, hogy következménye van annak, ha otthon nem végzi el a házi feladatát, nem pakolja be a másnapra szükséges tankönyveket. De azt is tudnia kell, hogy a szülő kiáll mellette, ha hétvégére 47 matekfeladatot adtak fel háziként.”
Nagyon aktuális és találó gondolatok akkor is, ha a gyermeked még nem iskolás. A túlzott elvárásokról szól, arról, hogy a társadalom sok mindennel tudja nyomorgatni a gyerekeket kicsi koruktól kezdve. Nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy minden helyzetben kiálljunk a gyermekeinkért.
3.
„Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (…) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek – részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.”
Azt gondolom, hogy mindig is voltak szuperérzékeny gyerekek, csak inkább hisztinek, betegségnek vették az érzékenységüket. A gyerekeim közül a nagyobbik nagyon érzékeny. Sok életeseményt nehezebben dolgoz fel, mint a kisebbik. Cserébe viszont szárnyaló fantáziája van, és mindent kicsit másképp lát, mint a kortársai, vagy akár mi, a szülei. Hálás vagyok, hogy ezt fel tudtam ismerni, és jó irányba tudtam terelgetni.
4.
„A tehetséges gyerek a maga szerteágazó intelligenciájával biztosan nem fog jó jegyeket hozni, és nem lesz a tanárok kedvence.”
Ez a gondolat inkább egy intelem számomra. Nem csak az iskolás gyermekek szülei fogadhatják meg természetesen. Minden szava igaz, és minden szülőnek tudnia kell, akinek hasonló gyermeke van. Mi tényleg a saját bőrünkön tanultuk meg a fentieket, ami sokszor igen fájdalmas volt. Nagyon rossz érzés, amikor pontosan tudod, hogy a gyermekedben sokkal több van, mint amit engednek, hogy kihozzon magából.
5.
„Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”
Minden gyermek különböző. Egymástól is különböznek és tőlünk is. Nem jó összehasonlítani másokkal, csakis saját magához mérjük mindig. Akkor tud csak szárnyalni, ha a saját útját járhatja.
6.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt “tudja”, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Sok családnál látom, hogy az életformájuk arra épül, hogy elhallgatnak dolgokat a gyermekeik elől. Amikor az első gyermekem megszületett, eldöntöttem, hogy semmit sem hallgatok el előle. A lényeg csak az, hogy mindig őszintén és nyíltan kezeljük a gyermeket.
A szülő-gyermek kapcsolat akkor igazán teljes, ha a szülő komolyan veszi, ugyanakkor hagyja gyermeknek lenni a gyerekét. Nehéz feladat, de kivitelezhető. Hosszú távon pedig mindenképp megéri.
Kovács-Hain Zsuzsa
