Amikor kislány voltam, gyakran hallottam ezt anyukámtól: Tudod, a Vekerdy megmondta. Ő már akkor is tudta a tutit, már akkor is meg tudta győzni az édesanyákat, hogy jó anyák, még annak ellenére is, hogy nem úgy csinálják a dolgokat, mint a többi anyuka. Hálás vagyok neki, hogy ismeretlenül is tanított, megtanított dolgokra. Többek közt arra, hogy hogyan szeressek jól.
Az első dolog, amiért Dr. Vekerdy Tamásnak hálás vagyok, az ez a mondása: „A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.” Ez segített abban, hogy el tudtam fogadni a saját tökéletlenségem. Segített elfogadni azt, hogy nem baj, ha sokszor fáradt vagyok, kialvatlan, és néha türelmetlen is. Ember vagyok, nem csak anya.
A körülöttem lévő édesanyákat sokszor irigykedve néztem, hogy három-négy gyerekkel sokkal fittebbek, szebb az otthonuk, mindig rend van, és a gyerekek kitűnő tanulók. Ja, és az asztalra is mindig friss, főtt étel kerül, természetesen a legjobb alapanyagokból. Nálunk ez nem így van. Képtelen vagyok sokszor a két gyereket menedzselni, még úgy is, hogy a férjem rengeteget segít. El sem tudom képzelni, hogy egy egyedülálló szülő mit áll ki minden nap. Amikor elkezdtem Vekerdyt olvasni, egyre inkább biztos lettem abban, hogy nem vagyok rossz szülő, csak nem úgy mennek a dolgok, ahogy másoknál, és másoknak sem könnyebb, csak nem látok bele az életükbe. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint én, mi, csak ők más megoldásokat találnak. Lehet, hogy ők nem kérnek, hanem követelnek a gyerektől, aki befeszülve írja a házi feladatot, mert ha nem, akkor nem lehet ügyvéd, orvos. Az én gyerekeimnek még fogalmuk sincs arról, mit szeretnének valójában, vannak vágyaik, de pontos elképzelésük nincs a jövőjükről. Azt hiszem, ez nem is baj egy 12 és egy 9 éves esetében. Rájöttem, hogy nincs baj velem azért, mert én nem akarom őket semmilyen irányba terelni. Nem akarom önmagam megvalósítani általuk. „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog “érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy “érvényesülni”? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”
A másik fontos dolog, amit a tanár úr írásaiból megtanultam, hogy szülőként nem kell más eszköz a kezembe, csak a szeretet. Szeretettel mindent el lehet érni egy gyermeknél, még a lehetetlennek tűnő dolgok is szépen lassan kirajzolódnak. „A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!” Sokszor nagyon nehéz feladat az anyaság, a szülőség, de szeretettel felülemelkedhetünk a problémákon, amelyek megoldása egy szempillantás alatt lehetségessé válik. A szeretet olyan ajándék, ami megpuhít minden rosszat, ami a külvilágból érkezik. Olyan, mint egy jól működő immunrendszer, ami legyőzi a betegséget, minden baktérium és vírus ellen van egy jól bevethető fegyvere. A szeretet kell! Mindenkinek, és korlátlanul. Fontos, hogy minden adandó alkalommal kimutassam a szeretteim – és főleg a gyerekeim – felé. Sokszor szeretném elmondani mindenkinek, akinél azt látom, nem a szeretet vezérli, hogy sokkal jobban jár, és a környezete is, ha szeretettel fordul a problémák felé. Egy ölelés, egy jó szó jobban motiválja a gyermeket, mint az, ha leszúrjuk. A határok fontosak, azok nélkül nem lehet élni, de a szeretet írja meg a szabálykönyvet. Legalábbis nálunk.
Jöjjön hát a harmadik, az utolsó dolog, amiért nagyon hálás vagyok Vekerdy tanár úrnak. Ez az elengedés. Divatos szó manapság, de nagyon fontos üzenetet rejt. Kezdő szülőként minden apróságot meg akartam fogadni, amit mások tanácsoltak, hiszen nekik is ″működött″. Aztán persze szorongtam, hogy nem tudom teljesíteni a rám bízott feladatot, alkalmatlan vagyok szülőnek. Hogy is teljesíthettem volna mindent? Képtelenség. Ezt el kellett engednem. Évekbe telt, és még most is az utat járom. Nem könnyű, hiszen óriási a felém irányuló társadalmi elvárás. Mindenhonnan ez jön felém: elvárás. Teljesíteni kell, de nem minden áron. Ezt kell megtanulnom. Jó az irány, sokat sikerült már lazulnom, de még nagyon sok Vekerdyt kell olvasnom, hogy valóban elhiggyem, ez a helyes, jól csinálom, jó anya vagyok és a gyerekeimből nem lesz szörnyeteg.
Köszönöm Tanár Úr!
Kovács-Hain Zsuzsa
