Amikor kislány voltam, apukámhoz akartam feleségül menni, és nem is nagyon akartam megérteni, hogy ez miért nem lehetséges. Ezzel persze nem voltam egyedül, az oviban a fiúk az anyukájukat akarták feleségül venni, a lányokkal pedig azon versengtünk, kinek van erősebb apukája, aki majd a férje lesz. Most ezen már jót derülünk, de a párválasztásban nagyon meghatározó a gyermekkorunk, a szüleink. Ők tanítanak ugyanis arra, hogyan igazodjunk el az emberi kapcsolatok területén.
Az, hogy felnőtt korunkban hogyan viszonyulunk embertársainkhoz, nagyban függ attól, hogy gyermekként milyen mintát látunk a szüleinktől. Ha a példa szeretetteljes, bizalommal teli, érzelemdús, akkor felnőttként képesek leszünk arra, hogy higgyünk mások szeretetében és mi magunk is jobban tudjuk értelmezni a saját érzéseinket.
AZ ELSŐ KÉT ÉLETÉVÜNK A LEGMEGHATÁROZÓBB
A szüleink szeretete, támogatása, egymáshoz való viszonyuk az első másfél-két évben kialakítanak bennünk egy rendszert, amely egész életünkre vonatkoztatva fontos és meghatározó. Ilyenkor vagy megtapasztaljuk, milyen az, hogy elfogadnak, szeretnek, ahogy vagyunk, vagy nem így történik. Az előbbi, szerencsés esetben természetesnek vesszük azt biztonságot, ami körbevesz, és felnőttként is így viszonyulunk másokhoz. A második esetben, amikor a szülői példa nem ilyen kedvező, a gyermek felnőttként nem tud igazán elköteleződni, nem lesz képes felvállalni és kinyilatkoztatni az érzéseit.
MINDEN GYERMEK KÜLÖN EGYÉNISÉG
Vannak szülők, akik azért küzdenek, hogy gyermekeik megtapasztalhassák és kinyithassák saját személyiségüket. Mindezt úgy, hogy saját magukat nem erőltetik a gyermekekre. Amikor egy szülő bizonytalan önmagában, a párkapcsolatában, az életének alakulásában, és nem élhette meg személyes álmait, sokszor a gyermekétől várja el, hogy teljesítse azt, amit ő nem tudott. Ezzel eluralkodik a gyermekén, így az soha nem tud igazán felnőtté válni.
MI VAN, HA A SZÜLŐ IRÁNYÍTANI AKAR?
Nagyon sok szülő akar beleavatkozni gyermeke életébe kisebb-nagyobb mértékben. Ilyen „beleavatkozás” az, ha a szülő nem képes a gyermeke kezét elengedni, és saját magának követel folyamatos figyelmet, a gyermek részéről állandó jelenlétet. A másik ilyen, ha a szülő folyamatosan tanácsokat osztogat, saját tapasztalatait osztja meg a gyermekével úgy, hogy a gyermek nem kérte ezt. A gyermek részéről kialakulhat egy megfelelni akarás, ami az élet minden területén, így a párválasztás során is érvényesül. Ez a folyamatos frusztráció rányomja a bélyegét arra, hogy milyen párt választ magának a gyermek, boldog tud-e lenni a párkapcsolatában, hogyan viszonyul más emberekhez.
HA A GYERMEK FELNŐTTÉ VÁLIK
A szülőnek már gyermekkorban is inkább szemlélőnek kell maradnia, nemhogy a felnőtt gyermeke esetében. Sok szülő nem bírja ki, és folyton kritizálja a sajt gyermeke választottját, azt képzelve, hogy ő jobbat érdemel. Ez a hozzáállás sehova sem vezet, de megmérgezheti a fiatalok kapcsolatát, és ezáltal a szülő-gyermek kapcsolat is veszélybe kerülhet.
A helyzet csak fokozódhat, amikor megszületik az unoka. A nagyszülők nevelési elvei nem mindig találkoznak a fiatal szülők elképzeléseivel, és ez folytonos konfliktushoz vezethet.
MI LEHET A MEGOLDÁS?
Szülőként már gyermekkorban meg kell húznunk bizonyos határokat. Ez sokszor nem egyszerű, de mivel befolyásoljuk gyermekeink jövőjét, át kell gondolni jó előre minden lépést. Hagyni kell a gyermeket időben felnőtté válni, a maga tempójában ismerkedni az élettel.
Tarjáni Rita
