Szeretettel gondolok vissza azokra az időkre, amikor óriási pocakkal próbáltam cipőt kötni, amikor kihűlt a kávém, mert annyi dolgom lett hirtelen, hogy nem tudtam meginni melegen, amikor hozzájuk bújtam és magamba szívtam az illatukat, amikor akkor puszilgattam őket agyon, amikor csak akartam, nem tiltakoztak. Az anyaság az én diadalom…
Amíg nem voltak gyerekeim, sokszor ambivalens érzéseim voltak az anyasággal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy ha gyerekeim lesznek, fel kell adnom valamit, ami olyan jó, de közben azt is éreztem, hogy nehezen tudnék úgy élni, hogy ne éljem át az anyaság felhőtlen érzését.
A gyerekeim már kamaszok. Amikor az első megszületett, minden pillanatban a tökéletességre törekedtem. Nyugodt, minden igényt kielégítő várandósságra és természetes szülésre vágytam. Ehelyett kaptam egy hektikus, veszélyeztetett terhességet, egy császármetszéssel a végén. De az legalább problémamentes volt. A szoptatás nem igazán ment, segítséget sem nagyon kaptam, így egy idő után feladtam. Emiatt persze lelkiismeret-furdalásom lett. A második babánál aztán semmi sem ment simán, kórházban fekvéssel, császárral, komolyabb problémákkal tarkított várandósság és szülés lett. A baba két héttel korábban, viszont makk egészségesen jött a világra. Annyit evett, mint egy kismalac. A szoptatásban kicsit jobb voltam, mint először, de azért most sem kaptam volna aranyérmet. A bűntudat persze gyötört, mint az első kislányomnál.
Marcangoltam önmagam, miközben hálásnak kellett volna lennem a saját testemnek, hogy ezt az egészet ennyire jól összehozta. Ez persze csak most, ennyi év távlatából lett világos és egyértelmű számomra, hogy egy hős vagyok én is, ahogy minden édesanya az. Teljesen mindegy, hogy milyen módon születik meg a gyermekünk, anyává leszünk abban a pillanatban, hogy megfogan. Nem akkor, amikor megszületik, hanem akkor, amikor a méhünk befogadja őt. Persze a lelki oldala egy igen hosszú folyamat, amit nem igazán lehet erőltetni. Vannak, akik született anyák. Én nem ilyen vagyok. Én szeretem melegen inni a kávémat, szeretem, ha rend van körülöttem. Sokan persze ilyenkor megkérdezik, hogy az ilyen minek vállal gyereket. Hát, igen, jó kérdés. Sokszor feltettem magamnak én is. Miért is vállaltam gyereket? Ráadásul kettőt?? A válasz talán kicsit (nagyon) önző: szerettem volna anya lenni. Önös érdekből. Szerettem a babaillatot… Azt az édes, kissé kakiszagú, mégis angyali illatot, ami körüllengi őket. Szerettem, amikor a sírásukat fejtegettem, hogy vajon miért olyan keserves, mit akarhatnak… Szerettem, amikor csendben aludtak, és én csak nézhettem őket. Olyan volt ez az egész, mint ahogy elképzeltem. Persze aztán felébredtek, és megtapasztalhattam az anyaság árnyoldalait is. Ma már persze csak nevetek az egészen, két kamasszal a hátam mögött. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Eddig röhögtem ezen, ma már mottónak is lehetne nevezni. Egy kamasszal ugyanis legalább százszor annyi gond van, mint egy csecsemővel. De már rutinos vén róka vagyok, nem lehet nekem újat mutatni – azt hiszem.
Szeretettel gondolok vissza azokra az időkre, amikor óriási pocakkal próbáltam cipőt kötni, amikor kihűlt a kávém, mert annyi dolgom lett hirtelen, hogy nem tudtam meginni melegen, amikor hozzájuk bújtam és magamba szívtam az illatukat, amikor akkor puszilgattam őket agyon, amikor csak akartam, nem tiltakoztak. Az anyaság az én diadalom, pedig sokszor voltak olyan gondolataim, hogy én erre nem vagyok alkalmas. Aztán ezt felülírta az élet, és mind a mai napig felülírja, ha belém férkőzik egy-egy olyan gondolat, hogy kudarcot vallottam.
Előttük a jövő, ami sok mindent tartogat, és egyszer nagymama is leszek tán. Na, az milyen lesz? Egy csecsemő, aki nem az én gyermekem, és mégis mindenkinél jobban fogom szeretni… Teljesen furcsa, de a nagyiktól ezt hallottam, így működik. Kicsit várom. De persze türelemmel kivárom.
Kovács-Hain Zsuzsa
