Elgondolkodtató és nagyon aktuális levelet kaptunk Angélától, egy igencsak fontos üzenettel.
Sziasztok, Angéla vagyok. Szeretném veletek megosztani a történetem, hátha másnak is segíthetek. 40 éves vagyok, a férjem 45, kisfiunk, Áron pedig öt éves. Ő az életünk legnagyobb ajándéka, és ezt most szó szerint értsétek. Öt év kudarca, sikertelensége után fogant meg, nagyon nehezen, kínkeservesen.
Maximalista típus vagyok, mindent szeretek 100%-osan csinálni. Így van ez a sporttal, a kinézetemmel, a testemmel is. Elvárom magamtól, hogy csinos legyek, mindig megfeleljek annak az elvárásnak, amit támasztok magammal szemben. Attila elfogadta ezt, sőt, mindig támogatott is, hogy kedvemre edzhessek, futhassak. 172 cm vagyok, 30 évesen, amikor elkezdtünk próbálkozni, mindössze 52 kg voltam. Attila mondta, hogy kezdek kicsit elszállni a folyamatos diétával, léböjttel és sporttal kapcsolatban, de én még mindig nem éreztem 100%-osnak magam. Átestem a ló túloldalára. Már alig ettem, ha pedig ettem, akkor is szinte teljesen szénhidrát-mentesen. Ebben hittem, ezt éreztem helyesnek.
Éreztem, hogy valami, vagy valaki még mindig hiányzik az életünkből. Nem volt teljes így a család, gyermek nélkül. Attila is úgy érezte, épp itt az ideje, hogy továbblépjünk ezen a szinten is, hiszen mindenünk megvolt, ami csak kellett. Mindketten jó állásban dolgoztunk, szuper házunk volt, anyagi biztonságban éltünk. Belevágtunk hát. Akkor még nem is sejtettük, mi vár ránk.
A diétázást továbbra sem hagytam abba, mert úgy éreztem, egészséges, amit a testemmel teszek. A baba azonban nem jött össze. Egy év próbálkozás után felkerestem a nőgyógyászt, aki elképedt, amikor meglátott. Persze nem mondta ki nyíltan, de láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Amikor elkezdtünk beszélgetni, rá is kérdezett az életmódomra. Elmondtam, hogy heti ötször sportolok, főleg hosszútávfutás az, amit szeretek, illetve úszom is. Az étkezés részét szándékosan nem emeltem ki a dolognak, de nem hagyott békén, arra is rákérdezett. Elmondtam, hogy nem fogyasztok szénhidrátot szinte egyáltalán. A gyümölcsöknél is számolok, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy elhízzak. A fejét csóválta, és azt mondta, további fontos vizsgálatokat kell elvégezni, vérvételt, vizeletvizsgálatot, és sok mást is, hogy lássuk, mi lehet az oka a sikertelenségnek. Kért, hogy lassan kezdjek visszaállni a diéta előtti állapothoz, mert vészesen sovány vagyok, és így nem lehet nekimenni egy baba kihordásának.
A vér- és vizeleteredményem csapnivaló lett. Kiderült, hogy kezdődő gyomorfekélyem van, ami a folyamatos gyomorfájásért felelős. Emellett a ciklusom sem volt rendben, közel két éve nem menstruáltam. Az orvosom elmondta, hogy nagy bajban leszek, ha nem változtatok, és ebben a babával kapcsolatos sikertelenség lesz a legkisebb probléma.
Azonnali változtatásra volt hát szükség, ami eleinte nagyon nehezen ment. Kaptam sok tanácsot, gasztroenterológus és dietetikus segítségét is kértük. Eleinte mindent kihánytam, ami nem olyan volt, amit megszoktam. Borzalmas időszak volt. Folyamatosan kontrollra jártam, és a cél az volt, hogy hízzak. Ez számomra nagyon borzalmas volt, hiszen mindig az ellenkezőjéért harcoltam. Ennek ellenére küzdöttem saját magammal, a belső démonaimmal, mert annyira szerettem volna gyermeket.
Évek teltek el sikertelenül, már-már feladtuk az egészet, és az örökbefogadáson gondolkodtunk. Főleg akkor lett ez cél, amikor a második lombik is kudarc lett.
Folytattam az életmódbeli váltást, amit – legnagyobb örömömre – egyre könnyebben vettem. Már szinte teljesen el tudtam fogadni az ételek sokféleségét, csak egy-két dolog maradt, amit nem akartam enni, és ez a mai napig így maradt. Fehércukrot és fehérlisztet nem fogyasztok most sem, de ez nem olyan nagy bűn, azt hiszem.
Öt év kellett, hogy egyenesbe jöjjek, és megfoganjon a kisfiam. Teljesen természetes úton jött össze, amikor mi már a reménytelenség küszöbén álltunk. Ekkor 65 kiló voltam, most pont ugyanennyi vagyok. Csodálatosan érzem magam egy ötéves tündérfiú édesanyjaként. Köszönettel tartozom az orvosomnak, aki sikeresen meggyőzött, hogy ne helyes, amit teszek, és végigjárta velünk ezt a nehéz utat. Áron boldog, kiegyensúlyozott kisfiú, és én a legboldogabb vagyok a világon. Továbbra is sportolok, heti kétszer futok, néha úszom is. Már nem érzem ezt a legfontosabb dolognak az életben, épp annyira kell csak, amennyire az egészségem megkívánja. Változatosan, vitamindúsan étkezünk, a kisfiunk is, én is. A veszélyes diétázás a múlté, nem teszem ki magam és a családom sem többé ilyen stressznek, ennyi nehézségnek. Hosszú, kegyetlen küzdelem volt, de most visszagondolva is megérte.
