Orsi barátnőm férje, Andris mesélte el a két hónappal ezelőtt született kislányuk, Rozina születésének történetét. Az ő színváltós szemüvegén keresztül nagyon érdekes volt szembesülni egy olyan eseménnyel, amelyen már én magam is átestem.
A szemüveg, amin keresztül Andris végignézte és végigélte az eseményeket, azért színváltós, mert eleinte nagyon is sötét volt, az idő múlásával pedig egyre inkább világosodott, míg egészen rózsaszínné változott.
„Orsi gyönyörű kismama volt” – meséli Andris. „A terhessége könnyen zajlott, nem voltak különösebb problémák közben. Bennem azonban nem volt mindig olyan felhőtlen öröm, mint amit elvártam magamtól. Bevallom, féltem az apaságtól, féltem attól, hogy az olyan tökéletes életünk egyszer csak eltűnik, és egy síró kis csomagnak kell innentől megfelelni. A gyerek előtt sokat utaztunk, megéltünk minden szép pillanatot Orsival. Most azonban ott álltam egy óriás pocakkal szemben, aki még a cipőjét sem tudta bekötni, akkorára nőtt. Próbáltam humorosan megélni mindezt, de a félelem egyre csak nőtt bennem. Ahogy egyre többet tudtam meg a szülésről, egyre nagyobb helyet foglalt el magának bennem a félelem. Nem akartam látni Orsit szülés közben. Nem tudtam elképzelni, ahogy ez a gyönyörű nő megváltozik. Nem tudtam elképzelni, hogy mi fog történni vele odalent. Kavarogtak bennem az érzések és folyamatosan változott minden.
Ahogy telt az idő, egyre biztosabb voltam abban, hogy nem akarok bent lenni a szülésnél. Tudom, hogy ez furcsa, de akkor így éreztem. Meg akartam magamnak tartani a nőt, akit imádtam, és elfogadni az édesanyát, aki majd lesz belőle. Ahogy sok mindenben, ebben is változhat az ember véleménye. Velem is így volt, de nem egy csapásra. Néhány barátom már átesett a nagy eseményen, vannak, akiknek már nem egy gyermekük van. Arra gondoltam, hogy náluk jobban senki nem tudja elmesélni, mi is történik ott és mi lesz azután. Félreértés ne essék, nem a szex miatt érdekelt, hogy mi lesz utána, de ez is a része az életnek. Szerintem minden férfit érdekli. A barátaim mind, egytől-egyig azt mondták, hogy számukra ez volt életük legcsodálatosabb élménye. Mindennel együtt szerették, hálásak voltak, hogy ott lehettek. Mindannyian pozitív élményként számoltak be a szülésről és az utána következő időszakról is. A szexuális életük pedig csak jobb lett, mélyebb és szebb.
Nem volt hát többé félnivalóm. Úgy döntöttem, nem maradok ki ebből a csodából én sem. Amikor elérkezett az idő, Orsi elkezdett izgulni. Átkaroltam, megnyugtattam, mondtam neki, hogy ott leszek mellette, ügyes lesz. Ahogy beérkeztünk a kórházba, már én is nagyon izgultam. Soha nem éreztem még ezt a fajta remegést a testemben. Nagyon furcsa volt. Egyre jobban közeledett a perc, hogy magunkhoz ölelhessük a kisbabánkat, akiről akkor még nem tudtuk, hogy kislány lesz-e, vagy kisfiú.
Az orvos megvizsgálta Orsit, mondta, hogy itt az idő. A feleségem úgy érezte, hogy fekvő pozícióban lesz kényelmes a szülés, így is csinálta végig. Hősies volt. Néhány erős fájdalom és nyomás után megérkezett a kislányunk, Rozina. Én az egészből csak annyit észleltem, hogy sír, a többit könnyek közül követtem végig. Fantasztikus élmény volt, és olyan büszkeséget éreztem, mint még soha. Orsira ezentúl nem tudok úgy tekinteni, ahogy eddig. Sokkal jobban tisztelem és szeretem. Amit ő végigcsinált, az valami hihetetlen. Nem hiszem, hogy egyetlen férfi is képes lenne ekkora fájdalmat elviselni. Büszke vagyok Orsira, ő egy csoda, ahogy a kislányunk is az.
Ha ez az élmény kimaradt volna az életemből, sokkal-sokkal kevesebb lennék. Úgy érzem, így váltam igazán apává.”
Ligeti Anna
