CSAK ANYA VAGYOK, NEM NŐ

Tovatűnt szerelem, elfogyó érzések, magány, társtalan hétköznapok, rutinszerű szexuális élet. Ez jellemzi most Anita mindennapjait. Olvasd el a történetét, amit Ligeti Anna jegyzett le.

 „A kívülállók szerint az életem meseszerű, hiszen van két szép gyermekem, egy szerető férjem… szóval összetehetem a két kezem, amiért ilyen csodás családom van, és ilyen szerencsés vagyok. Azt hiszem, amikor arról álmodoztam, hogy anya leszek, nem ez volt az elképzelésem. A gyerekeim valóban csodálatosak, és igazából a férjemre sem lehet semmi panaszom, hiszen kiváló apa. A gyerekek imádják, ő is imádja őket. Csak épp én maradok ki a képből. Érzem, hogy a párom már nem úgy néz rám, mint azelőtt… a gyerekek előtt. Most én valaki felesége vagyok és valakik anyukája, megszűntem nőnek lenni. Ez elborzaszt, és kikészít. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: vajon én már nem lehetek igazi nő soha többé? Nem érezhetem, ahogy valaki vágyik rám? A férjemmel inkább egymás mellett élünk, nem nevezném ezt házasságnak. Sosem látom a szemében a régi fényt. Tudom, hogy szeret, túl régóta vagyunk együtt, hogy ezt ne tudjam, ne érezzem. De a szeretet kevés. Minden más eltűnt. Magányosnak érzem magam. Vajon az, hogy gyermekeim vannak, determinálja a hátralévő életem? Vajon örökre elzár a boldogságtól? Persze, a gyermekeim mindennél és mindenkinél fontosabbak. Még önmagamnál is. De mégis, vágyom arra, hogy ne csak egy feleség legyek, aki mindig megfőzi a vacsorát, ott van a férjének, ha meg kell hallgatni, milyen volt a nap az irodában. Vagy egy anya, aki mindig rendelkezésre áll a gyermekeinek, meghallgatja, milyen volt az ovi, a suli, ki kivel mit csinált, és ki milyen új, divatos ruhát viselt aznap. Engem ki kérdez meg arról, mit érzek…? Kit érdekel, hogy nekem milyen napom volt? Kinek fontos, hogy mire vágyom? Talán nem is ez a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy fontos leszek-e még valaha valakinek? Boldog lehetek-e még egyszer az életben? Néha belegondolok, hogy egy másik férfi vajon látná bennem a nőt? Egy másik férfi, aki nem ismer, csak mondjuk szembejön az utcán. Vajon mit lát rajtam egy idegen férfi? A kedves, pirospozsgás arcomat, vagy azt, hogy milyen szép, ránctalan a bőröm? Az anyukás frizurámat, vagy azt, hogy milyen fényes és szép a hajam, és nem festetem? Vajon egy másik férfi lát egyáltalán? Észrevesz? Utánam fordul? Lehet, hogy sokan most szívesen nekem szegeznék a kérdést, hogy hogy is gondolhatok ilyenekre? Ott a szép családom, minek vágyom másra? Félreértés ne essék, nem vágyom másra, a férjemre vágyom, a szeretetére, a figyelmére. Azokra a kis cinkos kacsintásokra, amelyekből tudtam, most legszívesebben átölelne, arra a mosolyra, ami egy új napot köszöntött. A kérdésre: hogy vagy, drágám? Arra, hogy lássam az arcán, érdekli, amit mondok, és akkor is, ha nem a gyerekekről van szó. A legrosszabb az, hogy ő úgy érzi, semmi rossz nem történik, minden oké. De tényleg egy házasságban ennek törvényszerűen meg kell történnie? Egy nő nem lehet többé nő a gyermekei születése után… anya és feleség, ez marad nekünk? Ami persze szuper, de szerintem nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy van, amikor ennél több kell. Foglalkoztat, hogy mi lesz később. Hogy lesz? Életem végéig ebben élek majd? Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Furcsa ezt kimondani, de bennem már majdnem meghalt. Magányosnak érzem magam minden nap. Jól esne most egy ölelés, egy „szeretlek”, valami, amitől végre nőnek érezhetem magam. És most még fodrászhoz sem mehetek el…” Ligeti Anna